Ennyit futni becsületből...
     Immár hagyományosan a Yours Truli februári napján egyesületünk segítséget nyújt a futókilométerek megtételéhez.
Február 22-én reggel ismét felállítottuk a piros sátrat, mely a futások kezdő- és végpontja volt. A helyszín nem véletlenül volt a Széchenyiváros; bíztunk benne, hogy néhány ablakból szemlélődő is csatlakozik hozzánk. Hááát, nagy sikerünk e téren nem volt.... De nem adjuk fel! YT keretében egész nap, a nap 24 órájában lehet futni. Mi 8.30-tól segítettük a hozzánk csatlakozókat. a futók nagyon pontos emberek: amikor el kezdtük építeni a sátrat /8óra/ még senki sem volt a környékünkön, de mire készen lettünk /8.15/, már közel húszan várták az indulást.
     Az esemény híre távolabb is eljutott: csongrádi és izsáki futók is úgy gondolták, hogy jobb közösségben futni! Bemelegítésként készült egy csoportkép, majd a társaság nekivágott a kilométereknek.
     Nálunk nemcsak 25, vagy 50 km-t lehetett futni; hanem bármennyit. Így volt aki egy kört /2,4km/ teljesített, volt aki 15-t! Az első körök végére elkészültek a szendvicsek, melegen gőzölgött a frissítő tea. Ahogy szaporodtak a körök, úgy nőtt a kalóriapótlás mértéke. A futók lelkesedése kora délutánig kitartott. Természetesen mi végig biztattuk őket, legalább helyettünk is futottak néhány kört!
     Összesítés: 40 futó több, mint 650 km-t teljesített szűk 6 óra /!/ alatt az általunk szervezett eseményen. Természetesen sokan külön, önállóan gyűjtötték a kilométereket. Ők távolból integettek nekünk, így az általuk megtett távolságot még becsülni sem tudjuk. A végén mindenki elégedetten távozott: akár egy"ötöst",akár egy maratont futott.
     Reméljük, hogy nemcsak velük; de sok más futóval is találkozunk majd március 1-én az első Facipő-futáson, vagy április 4-én a Szeszélyes domb-futáson. Kellemes pihenést, gyors regenerálódást kívánunk!

Kezdőoldal »









Mégis igazi Futó-homok volt
     Június 27-én rendeztük meg a Kiskunsági Nemzeti Parkkal közösen a IV. Futó-homok félmaratont.
     Az előjelek nem voltak túl biztatóak: a héten többször esett eső, a levegő hőmérséklete lehűlt. Így a futóhomok kezdte elveszteni varázsát... De az égiek a szervezőkre tekintettek: bár pénteken még elég hűvös idő volt, szombatra már rendesen kisütött a nap. A versenyközpontként szolgáló eperfa alatt, annak árnyékában, a rajt pillanatában 26 fokot mutatott a hőmérő . A homokban, a tűző napon pedig már valódi "szépségében" tündökölt a bugaci homok...
     A nap valódi családi futás volt: minden korosztály megtalálhatta a maga távját, "félmaratonját". Az ovisok és az iskolások a Karikás Csárda melletti Gavallér tanyát futották körbe.
     Nemcsak őket, de minden táv rajtját Varga Mihály bugaci mesemondó karikás ostorának


durrantása indította el! A környezethez nagyon jól illett a "speaker" ízes beszéde, vidám adomái.. Sajnálhatja, aki nem "hozta magával a fülét". Gyerekek számára bábszínház, kézműves foglalkozás segítette az idő eltöltését, míg a szüleikre várakoztak (aki keményen küzdöttek a homokkal).
     A meleg és a homok ellenére a résztvevők vidáman teljesítették a távot és az időeredményeiken látszott: a terep adottságai még fokozhatóak...

     A félmaraton bajnokai:
     1. Geráné Tapasztó Ágnes     01:54:15         Szalóki Róbert       01:22:29
     2. Háryné Staskó Anita         02:02:07          Fekete Zoltán       01:29:23
     3. Marozsi Brigitta                 02:04:24          Molnár Mihály      01:32:16

Az abszolút verseny győztesei a Karikás Csárda különdíját (egy hétvégi kikapcsolódás lehetőségét 2 fő részére) Kovács Zoltán igazgató úrtól vehették át.
     A befutást követően mindenki jóízűen fogyasztotta a gulyáslevest és üdítőt/sört, no meg a Cseh Pékség kakaós csigáját, egyéb kalóriapótlókat.
     Jövőre már kis jubileumot ünnepel a verseny; ehhez méltóan a verseny helyezettjei különleges díjazásban fognak részesülni...
     Köszönet a támogatóknak:
MOL Nyrt, Cseh Pékség, Kiskunsági Nemzeti Park, Kecskemét MJV.

Képek a Képtárban »           Az eredmények letölthetőek ITT »

Kezdőoldal »

Három a magyar igazság avagy Spartathlon 2015
      Az idei év nem úgy kezdődött, ahogy terveztem, ezt az előző évi Spartathlonnak is köszönhettem. A tavalyi nagy verseny után tartottam némi pihenőt (egy hét) majd tovább folytattam az edzéseket.
      Már az első alkalommal „bejelzett” az egyik lábtőcsontom, de nem törődtem vele. Hallottam egy jó mondást a fájdalomra: vannak fontos és nem fontos fájdalmak. Ezt én akkor a nem fontosak közé soroltam.
      Ősszel még részt vettem a 6 órás országos bajnokságon, ahol 74.7 km-rel a 4. helyen végeztem. Ezután még novemberben futottam egy félmaratont is. Ekkor már határozottan zavart az a múlni nem akaró fájdalom, így átkerült a „fontos” kategóriába. Először saját gyógymódokkal próbálkoztam, majd az újév első hónapját a gyógyulásra szántam. A röntgen és az izotópos vizsgálat sem mutatott ki semmit, így beszedtem egy doboz gyulladáscsökkentőt és továbbra sem futottam, pedig már nagyon hiányzott.

      Február 15-ig tartott ki a türelmem, ekkor újra kezdtem az edzéseket, és végül a futás gyógyította meg, amit elrontott. Sajnos a nagy pihenésben felszedtem néhány kilót, így az edzéseket egy új diétával kombináltam, a harcosok étrendjével. A lényege az, hogy reggel és délben nem eszik semmit az ember (én egy – egy almát azért megettem) csak este, edzés után, de akkor annyit, amennyit csak bír. Kicsit féltem, hogy nem fogom bírni, de egy hónap után, amikor már hosszúkat is futottam (40 km) minden ment, mint a karikacsapás. (Na, ennyit a leeső vércukorszintről, meg az egyéb hókuszpókuszokról!)
      Sajnos azt már tudtam, hogy az idei év nem a sebességről fog szólni, mert kimaradt az alapozás, és a gyorsítás időszakát kellett az alapozással töltenem, ezért taktikát változtattam. Növeltem a futott heti kilométereket. Edzésként azért elindultam a debreceni maratonon, ami a körülményekhez képest jól sikerült (korosztály 1. hely, abszolút 4.).
      A futott kilométereim 100-170 között ingadoztak hetente. Pécsett egy újabb maratont futottam edzésként, mert nem volt kedvem egyedül hosszút futni a hétvégén (korosztály 1. hely, abszolút 2.)
      Tavaszra kinéztem egy jó kis megmérettetést, a Békéscsaba - Arad Szupermaratont. A verseny két napos, 100-100 km-t kell futni Békéscsabától Aradig és vissza. Az időjárás optimális volt, a terep teljesen sík. Sajnos az első napon kicsit elfutottam magam (4 órás 50 km, majd 8 óra 55 perces 100 km). Ennek ellenére másnap reggel izomláz nélkül ébredtem. A második napon már visszafogtam magam, illetve visszafogott az előző nap is, de így is meglett a 100 km 9 óra 40 perc alatt, ami aznap a legjobb időeredmény volt. Összesítésben Bogár Jani mögött 17 perccel a második helyen végeztem.

Egy kis önbizalmat öntött belém ez a verseny, jól ment a futás.
      A monoton hétköznapokat további felkészülési versenyekkel próbáltam feldobni. Májusban jött a szokásos, immáron 32. Kinizsi Százas teljesítése, majd júliusra a Fertő-tő körüli S.Ö.R. kör 127 km-es versenyt néztem ki magamnak. Sajnos ez a verseny elmaradt, így keresnem kellett egy nem túl hosszú, de mégis megerőltető versenyt. Így esett a választásom az ausztriai Prambachkirchenben megrendezett 12 órás jótékonysági futásra. Úgy gondoltam, hogy kellemes hűvösben futhatok úgy 130-140 km-t is, ha jól ki jön a lépés. Na de „Ember tervez, Isten végez”. Gondolom mindenki emlékszik a júliusi 36 fokos hőségekre, hát Ausztriában sem volt hűvösebb. Természetesen ez nem tántorított el a versenytől, gondoltam, jó kis felkészülés lesz a görög hőségre, illetve gyakorolhatom a frissítést. Próbáltam itt is lassan kezdeni, de nem sikerült. Ami nekem nem ment, az a hőségnek sikerült, rendesen lelassított. Minden körben (1.4 km-es körök voltak) megittam minimum 2 deciliter vizet, de ez is csak éppen elég volt a veszteségekre. Végül 126.3 km-t futottam, nem igazán nagy eredmény,

de ilyen körülmények között itt elég volt a verseny megnyerésére.
      A Spartathlon előtt még augusztus végén futottam egy maratont Jászberényben, ahol szintén 36 fok volt (korosztály 1. hely, abszolút 1. hely), így a melegre való felkészülésem elég alapos volt. Annak ellenére, hogy kihagytam a téli alapozást felkészültnek és erősnek éreztem magam a nagy verseny előtt.
      Idén ismét autóval és kísérőkkel (Veres Szilárd és felesége Zsuzsa) vágtam neki a versenynek. Aki tavaly ott volt az előadásomon, az ott azt hallhatta, hogy nem akarok többet a Spartathlonon futni, mert elértem a határaimat. Amikor meghallottam, hogy megváltoztatták a nevezési feltételeket a versenyre, újra elgondolkodtam az induláson. Tavaly két óra alatt betelt a keret (380 fő), ezért a szervezők új nevezési feltételeket dolgoztak ki. Aki a megadott nevezési limiteknél 20 %-kal jobb eredményt tud felmutatni, az automatikusan bejut a versenyre (pl: 24 órás versenyen 216 km vagy több, 100 kilométeren 8 óra vagy annál jobb időeredmény). A fennmaradó helyeket a többi jelentkező között sorsolással fogják kiosztani. Nekem is volt egy olyan száz kilométeres eredményem (2014 Palics, 7 óra 54 perc), ami biztos részvételt jelentett, ezért neveztem.
     A nevezés másfél hónapig volt nyitva, a meghirdetett 390 helyre kb. hétszázan jelentkeztek a világ minden tájáról. Az új nevezési feltételeknek köszönhetően nagyon erős mezőny jött össze. A verseny nem hivatalos Facebook oldalán közöltek egy listát, amiben az indulók közül a legjobb 20-20 férfi és nő eredményét mutatták be. Elég impozáns volt a lista.
     A verseny előkészületei a szokásos módon mentek. Érkezés Athénbe, szállás elfoglalása (ismét a London Hotel,

két ágyas szobában hárman, én a pótágyon), rajtszám átvétele, frissítő pontokra küldendő csomagok leadása, technikai értekezlet. Annak ellenére, hogy voltak kísérőim, a biztonság kedvéért mindent előreküldtem a szokásos frissítő pontokra.
     Az időjárás előrejelzés nem túl bíztató dolgokat mondott: első nap meleg, második nap eső. Ilyen még nem volt, ezt is ki kell próbálni. Péntek reggel a rajtban 384 futó várta, hogy végre nekivághasson a távnak. Itt még mindenki nagyon vidám és bizakodó volt. Csattogtak a fényképezőgépek, készültek a csoportképek. Sajnos én lemaradtam a Magyar Csapat csoportképéről, de sebaj.
     Az előző évekkel ellentétben idén egy kicsit visszafogottabban kezdtem, hátha több erőm marad a végére. 40 kilométerig még az időjárás is elég tűrhető volt, ide 3 óra 45 perc alatt értem el, szinte percre pontosan így terveztem. A következő negyven egy kicsit megviselt, nem igazán a meleg, hanem a magas páratartalom (85%). Folyamatosan csurom vizes volt a pólóm, nem igazán hűtött a szél sem, és az olajfinomító bűze sem javított a helyzeten 70 kilométer környékén.
     A Korinthoszi csatornán átfutni mindig nagy élmény, az ember tudja, hogy lezárult egy zajos, nagy forgalmú szakasz, jönnek a nyugodt, vidéki görög utak. Ide is a terveim szerinti idővel érkeztem (7 óra 37 perc). Találkozó a kísérőkkel, gyors kaja, telefon haza és futás tovább (mindez maximum 5 percbe sűrítve). Ismerős tájakon róttam a kilométereket, a nap még mindig magasan volt, bár az ereje egyre gyengült, a párás meleg még mindig nagyon zavart.
     Assos nevű kis falu (100 km) mindig valami meglepetéssel készül a futók számára. Idén előreküldtek egy bicajos srácot,

aki leolvasta a rajtszámot, majd visszament a többiekhez. A közeledő futót egy nagyobb csoport gyerek a futó keresztnevét skandálva biztatta. Nagyon kedves élmény volt! Természetesen jött a szokásos pacsi is a gyerekekkel.
     Ahogy ment le a nap, egyre jobban éreztem magam, a gyomrom is rendben volt, meg tudtam enni mindent, amihez kedvem volt. A táj szépsége is csak fokozta a jó hangulatomat. Nemea-t elérve (124 km, 12 óra 44 perc) már meg volt a táv fele, de tudtam, hogy a verseny igazán itt kezdődik. A hegyig vezető következő szakaszt nem nagyon szeretem, gondolom azért, mert a sok alattomos és meredek emelkedőt nem igazán tudom megfutni, ehhez többet kellene hegyekben edzeni.
     Sajnos a kellemes közérzetem csak idáig tartott. 140 kilométer környékén (szinte pontosan ott, ahol tavaly) a gyomrom nem bírta tovább és hánynom kellett. Innen már ismerős volt a forgatókönyv: szilád táplálék szájhoz emelése egyenlő hányinger, folyadék (narancslé, víz, kóla) jöhet.

Előző évi tapasztalatok azt mutatták, hogy teljesíthető a táv csak folyadék utánpótlással is.
     Végre elértem a hegy lábát. Ez a megfogalmazás egy kicsit csalóka, mert már ez az ellenőrzőpont is több száz méter magasan van, és innen kell felmenni 1200 méterre. Ez nekem idén 24 perc alatt sikerült, jó kis tempós gyaloglás volt. Fent igen erős és hideg szél fogadott, az ég alján villámok cikáztak, tehát az időjárás előrejelzés nem tévedett, jön az eső.
     A hegyről lefelé futás is jól ment, még mindig erősnek éreztem magam. 172-nél sajnos nem sikerül találkoznom a kísérőkkel, mert a GPS elvitte őket egy kis esti körutazásra a környéken. Semmi gond, ezért küldtem előre mindent. Sajnos az ígért eső hamarabb érkezett, így már a Nesztani falu határától áztam, de szerencsére nem volt igazán hideg. Ez a szakasza a versenynek nem túl inger gazdag: hosszú egyenesek, kis falvak, sötét éjszaka.
     Sajnos az eső nem igazán csillapodott, néhol már a teljes utat beborította a hömpölygő esővíz, így a száraz zokni csak álom volt. Az esőtől nagyon tartottam, mert féltem, hogy ha elázik a lábam, majd jönnek a vízhólyagok. Szerencsére nem így történt. 195 km-nél átöltöztem, mert akkor éppen nem esett az eső, de a falut elhagyva ismét esni kezdett, így újra bőrig áztam.
     A Spártába vezető főutat, mint ahogy terveztem, sötétben értem el (198 km, 23 óra 20 perc). Itt kezdődik az egyik „kedvenc” emelkedőm, ami számomra mindig egy végtelen történet. Ha jól mértem 9 kilométer hosszú, és folyamatosan emelkedik. Az emelkedőt leküzdve feltűnt előttem Lubics Szilvi. Kicsit megviselt volt, mert őt is gyomor problémák gyötörték.

Egy darabig „nyulaznom” kellett volna Szilvinek, mert szerette volna utolérni az előtte futó szlovén lányt, aki akkor még harmadik volt. Én egy kicsit jobb kondiban voltam, ezért Szilvi lemaradt, de a problémát egyedül is remekül megoldotta, harmadik lett.
     Úgy húsz kilométer „hullámvasutazás” után elértem az utolsó ellenőrzőpontot, ahol még láthattam a kissé meggyötört kísérőimet. Szilárd jelezte, hogy 22. helyen állok, ami nagy meglepetés volt, mert 80-nál még 47. voltam. Innen már „csak” lefelé és vízszintesen kell futni. Idén úgy döntöttem, hogy nem érdekel mi, és hogyan fáj (mindent a „nem fontos” kategóriába soroltam), lendületesen futottam lefelé. Néhány perc után feltűnt előttem egy futó. Ez újabb erőt adott, és nagy lendülettel és széles mosollyal az arcomon (szellemi hadviselés része) elfutottam mellette. A reakció: Na, ne, ez nem az én tempóm! Mondta angolul a japán futó.
     Az utolsó hat kilométert is próbáltam minél gyorsabban letudni. Ez a verseny minden méterében tartogat meglepetést: az utolsó kilométerekben is van emelkedő! Ráfordulni Spárta főutcájára minden induló álma. Pálmafák, ünneplő tömeg, taps kiabálás. Itt minden a célba érő versenyzőről szól.
     Szavakkal nehéz leírni azt az érzést, ami itt elönti az embert, több mint boldogság, ezért jön ide vissza évről évre az ember. Idén sem közvetlenül előttem sem mögöttem nem jött senki, ezért csak az enyém volt a szobor! Kaptam egy magyar zászlót Lubics Gyuritól, ezzel tettem meg az utolsó métereket.

     A rituálé innen már ismerős volt: négy lépcső fel, sapka le, szobor megérintése, olajág koszorú a fejre, Evrotas vizéből ivás, plakett és ajándék átvétele a gyerektől. Sajnos le kellett ülnöm, a szobor tövébe, mert megszédültem. Ez „természetes” dolog, ilyenkor még minden vér a lábban van.
     Elkísértek az egészségügyi sátorhoz, ahol jó húsz percet töltöttem pihenéssel. Közben megérkezett Szilvi is, akit a mellettem lévő ágyra fektettek. Így elsőként gratulálhattam neki a harmadik helyéhez.
     Ismét sikerült célba érnem 30 órán belül, ahogy terveztem (29 óra 8 perc 39 mp).
     Helyezésem: abszolút 21., férfiak közt 19.       A LEGJOBB MAGYAR!
     Köszönet mindenkinek, akik hozzásegítettek ehhez az eredményhez!

Képek a Képtárban »                                 Kezdőoldal »

Jól toltuk a Taligát!
     Október 3-án került megrendezésere a 21. Rókaűzők váltófutóverseny. A táv 84 km, melyet Kaposvár-Pécs útvonalon kellett teljesíteni. A Hírös Futóklub a múlt évben először indult a versenyen, és a 4 fős váltók kategóriájában a 2. helyezést érte el. Ennek tudatában szerveződött az idei csapat: Pászti Edit, Fekete Zoltán, Szabó Milán Zsolt, és Varga Tibor alkotta a "Hírös Taliga" elnevezésű csapatot.
     A fiúk már pénteken leutaztak Kaposvárra, s felvették a rajtcsomagot, mely egyedi technikai pólót és frissítő italokat tartalmazott. A tésztapartyn már lehetett méregetni az ellenfeleket, tervezgetni a másnapi tempót... Bár a szállás nem volt négy csillagos /nem is arra fizettünk be/, azért jól kialudtuk magunkat.
     Reggel mindenki a rajtjának megfelelően reggelizett, ki többet, ki kevesebbet...
     A rajt Kaposváron, a Kossuth térről volt. A szervezők szerint összesen 900 induló volt, többségük a 12 fős főiskolai/egyetemi váltó tagjaként teljesítette a neki szánt 4-12 km-s

távot. Bezzeg nekünk /mint 4 fős váltónak/ jóval több jutott...
     9 órakor indult a mezőny. A Taliga első kereke Varga Tibor volt. Igyekezett a lépést tartani az ellenfelekkel, s a tempója 21,8 km-s szakaszon a 4. helyhez volt elegendő. Elfáradva, de azzal a tudattal ért célba, hogy javított a múlt évi eredményén!
     A Taliga 2. kereke Pászti Edit volt. Megfontolt, egyenletes futással teljesítette a maga 16,8km-ét, s a 2. helyen ért célba! Edit a célba is mosolyogva érkezett, szinte még futott volna tovább.
     A Taliga 3. kereke /vagy inkább motorja/ Fekete Zoltán volt. Zoli naponta edz, rendszeresen versenyzik, s sorra nyeri korcsoportja dobogós helyezéseit. e sok munkának meg is lett a gyümölcse ezen a versenyen is! Végig erős tempót diktálva megnyerte a 25,2 km-s szakaszát! Tempójára jellemző, hogy a 12 fős csapatok közül is mindössze 5 tudta megelőzni! De el is fáradt annyira, hogy a tervekkel ellentétben a végső befutó szakasz teljesítését átengedte másnak.

     A 4. kerék Szabó Milán volt. Mint újonc csapattag nagy izgalommal állt a rajtvonal mögé. Bár számos versenyen indult, sok-sok dicsőséget szerzett magának de most a csaptért kellett futni. Ráadásul az egyik legnehezebb szakasz lett az övé! Péter Attila szerint a szakasz mottója: "Jaj az Alföldieknek!" Milán jó erőbeosztással, visszafogott versenyzéssel sokáig 2. helyen futott, majd 7 km után az élre állt! A hegyek azonban megtréfálták kissé /no meg a frissítését sem tudtuk megoldani/, így végül 3-ként futott át a célvonalon. Az ő távja: 19.2 km volt.
     Zoli fáradtsága miatt az utolsó 3,2 km-t ismét Varga Tibor futotta. A csapat ekkor már nagyon számolta az összidőt, s reménykedtünk a dobogós helyezésben. Sajnos nem tudtuk, hogy az ellenfelek hogy állnak, ezért csak a saját teljesítményünkre hagyatkozhattunk. A szakasz 2 1,6 km-s körből állt, melyet a pécsi dzsámi és székesegyház körül kellett teljesíteni. A végsőkig hajtva Tibi 3. helyen ért célba...

     A befutás után nagy izgalommal vártuk az eredményhirdetést.
     Az izgalom csak fokozódott, mivel először a 12 fős váltók helyezettjeit hirdették ki...
     A 4 fős váltóknál az 1. helyezettet (a Hírös Taligát!) így konferálta fel Péter Attila: "A győztes az a csapat, akinek egyáltalán nem kenyere a hegyi futás..."
     Ez valóban így van...
     Nagy-nagy örömmel vettük át a kupát, érmeket, s a támogatók ajándék-csomagját.
     Ezt követően elfogyasztottuk a virslis vacsorát, majd boldogan autóztunk hazafelé....
     Reméljük jövőre is hasonló jó eredményt érünk el!
     Mi azon leszünk!
     Hírös Taliga

Kezdőoldal »

© Csiga61, 2011